Referenciaként elolvashatja Schneider püspökkel készített interjú első részét az alábbi linken: [link]
Henryk Piec és Anna Wysocka beszélgetnek Athanasius Schneider őméltóságával, Asztana segédpüspökével.
Őexcellenciája, a hívek nem érzik úgy, hogy bármi rosszat tennének, amikor a szentáldozást állva és kézből veszik. Valakinek egyszer azt kellett mondania, hogy ez a forma megengedett, és nincs benne semmi rossz…
Nos, a püspökök és papok felelősek a lelkek vezetéséért, ezért beszélünk a papokról: a lelkipásztorokról. Ha a hívek ma úgy vélik, hogy a szentáldozás állva rendben van, az azért van, mert a papság engedélyezte nekik, vagy akár aktívan ösztönözte őket erre! Morálisan és lelkileg – véleményem szerint – a papok félrevezetik az embereket, mivel csökkentik a Jézus Krisztusnak kijáró tiszteletet. A térdelés objektív és univerzális mély tiszteletet kifejező gesztus. Amikor a papság álló helyzetet vezet be a térdelés helyett, korlátozza a külső jeleit ennek a tiszteletnek és áhítatnak. Ez nyilvánvaló!
Minden kultúrában az emberek meghajolnak vagy térdelnek, hogy tiszteletet mutassanak – különösen vallási kontextusban. Egyszer Thaiföldön jártam, egy többségében buddhista országban, és meglátogattam egy katolikus iskolát, amelyet apácák vezetnek. Képzelje el, hogy a diákoknak térdelniük kell, amikor az asztalnál ülő tanárral beszélnek. Így tiszteletet mutatnak neki. Tudják, hogy nem állhatnak egyszerűen, és nem beszélhetnek vele egyenrangúként. A thai királyi udvarban a minisztereknek, amikor a királyukkal tárgyalnak, térdelniük kell előtte. Nem állhatnak ugyanazon a szinten!
Ha tehát a papok megtiltják a híveknek, hogy térdeljenek, amikor Jézus Krisztust fogadják – aki a Királyok Királya és Urak Ura – és ragaszkodnak ahhoz, hogy a hívek állva és kézből vegyék a szentáldozást, nem a természetes tisztelet-reflexnek megfelelően cselekszenek?
Igen, ez egyértelműen egy modernista, ideológiai kísérletet tükröz, amely a mi Urunk iránti tisztelet csökkentésére irányul. Az ilyen hozzáállás alapja a hit hiánya Jézus Krisztus valós jelenlétében az Eucharisztiában. Őszintén szólva ez protestáns gondolkodásmód.
Az egyik ismerősünk azt mondta: „Amikor áldozom, nem akarok azon gondolkodni, hogy a térdelési módom helyes-e vagy sem – egyszerűen Jézusra szeretnék koncentrálni.” Egyesek azt állítják, hogy az álló áldozás gyorsabb és praktikusabb.
Ez az érv teljesen téves. Ha valóban Jézusra koncentrálsz, térdelned kell. Az alázatos testtartás, a térdek meghajlítása, a teljes elismerése annak, akit fogadsz. Azt mondani, hogy a gesztusoknak nincs jelentősége, a hit hiányát és a Krisztus jelenlétének tudatosságát jelzi az Eucharisztiában. Ha valóban felismered Jézust, akkor a Királyok Királyát, a te Uradat, térdelve fogadod! Ahogy Tamás apostol az Feltámadt előtt térdelt, és azt mondta: „Uram és Istenem”, úgy minden hívőnek ugyanezt kell tennie! Húsvét reggelén, amikor Jézus megjelent a nőknek a sírnál, leborultak előtte, és megcsókolták a lábát. Ez egy egyetemes emberi gesztus – minden kultúrában – hogy térdeljünk vagy meghajoljunk valaki előtt, aki sokkal magasabb szinten áll, mint mi.
Úgy tűnik, mintha a modern világ a Egyházat a sarokba szorítaná, kemény ultimátumot állítva elé: vagy az Egyház olyan lesz, mint a világ, vagy nem lesz.
Az 16. század elején, az V. Lateráni Zsinat idején, röviddel a protestáns reformáció előtt, egy nagyon bölcs bíboros így szólt: „Nem a szent dolgokat kell az embernek megváltoztatnia, hanem az embert kell a szent dolgok által átalakítani.” Ez a lényeg. Az idők változnak, a mi korszakunkat a hit és az áhítat hiánya jellemzi, de éppen ezért az Egyháznak megerősítenie és védenie kell a szent dolgokat. Nem szabad gyengítenünk a pozíciónkat, nem szabad alkalmazkodnunk a világhoz, hanem világosságnak kell lennünk a világ számára! Jézus Krisztus – ugyanaz tegnap, ma és mindörökké! És így a hitet az idő múlásával mélyíteni kell, soha nem fordítva, mert a világ azt kívánja.
A katolikus hit Európában egykor nagyon erős volt. Ma az a benyomás keletkezhet, hogy a hitünk központja Afrikába tolódott. Ott van-e az Egyház jövője?
Afrikát meglehetősen jól ismerem, szinte otthon érzem magam ott. Természetesen az afrikai országoknak is megvannak a saját problémáik. A globalizmus terjed, a modernizmus és a liberalizmus is behatolt a katolikus egyházba. Ennek ellenére az egyszerű emberek még mindig nagyon erős hitet tartanak fenn – mélyen gyökerező hitet. Egyszer Tanzánia egyik vidéki régiójában jártam. A lakosok egyszerű parasztok voltak, és velük együtt tartottam hagyományos latin rítusú misét. Meglepő módon mindenki velem együtt énekelte a „Missa de Angelis”-t kívülről – tökéletesen latinul. Sokuk rendszeresen látogatja a hagyományos miséket, és nagyon jól ismeri a liturgiát. A legmeghatóbb az volt, hogy milyen zeneiséggel, mély tisztelettel és örömmel vettek részt a latin liturgiában. Számomra, püspökként, nagy öröm volt közöttük lenni – hallani a régi egyházi nyelvet ilyen szeretettel és odaadással. Meg kell mondanom – néhány egyszerű afrikai paraszt jobban ismerte a latint, mint sok mai európai pap.
Egy Trnavában tartott találkozón Őexcellenciája a szentáldozás bizonyos formáiban történő mai gyakorlatát nagyon súlyos csapásnak nevezte az Egyház számára. Egy másik alkalommal azt mondta, hogy ezek a gyakorlatok banalitássá teszik Krisztus Testét, amikor – ahogy Őexcellenciája fogalmazott – „cukorkaként osztják”. Egyik előadásában figyelmeztetett az ellenségre, aki soha nem alszik, aki finoman megváltoztatja a nyelvet, figyelmeztetett a hamis biztonságérzetre, amit a hamis próféták hirdetnek – akik a jót rossznak, a rosszat jónak nevezik.
Úgy gondolja Őexcellenciája, hogy a hívek felismerik, hogy a harc a szemünk előtt zajlik – itt és most?
Nem mindenki látja a helyzet komolyságát, amelyben vagyunk – az igazság és a hamisság, a jó és a rossz közötti küzdelmet. Véleményem szerint csak a katolikusok kisebbsége (beleértve a papokat is) – azok, akik valóban a hitben élnek és komolyan veszik azt – teljesen tudatában van ennek. A többség a világ szellemének befolyása alatt sodródik, amely behatolt az Egyház belsejébe. A világ szelleme az időbeli dolgokat az örökkévalók fölé helyezi. Az embert helyezi a középpontba, és Istent félreteszi. Ma a hangsúly eltolódását figyelhetjük meg: a végtelenségtől a múlandó dolgok felé, a lélektől az éghajlatváltozás, az ökológia, a migráció és a társadalmi kérdések felé…
De nem jó-e, hogy az Egyház felismeri a modern világot foglalkoztató problémákat?
Nagyon jó, mert ezek a témák önmagukban nem rosszak, de fontosabbnak tartják őket, mint a hit örök igazságait. Ez egyfajta lelki vírus – sötétítés, sőt, az élet természetfeletti látásának elhomályosítása. Ez a vírus sok embert érintett az Egyházban, beleértve a püspököket és bíborosokat is. És ezért nem ismerik fel a valódi veszélyt: az Egyház – természetesen átvitt értelemben – lángol a szemünk előtt. Súlyos lelki válságban vagyunk. Még akkor is, ha a hit hanyatlása olyan nyilvánvaló, ha a gonosz hatalomra emelkedik és a zűrzavar terjed – sok püspök és bíboros, sajnos a Vatikánban is, azt mondja: „Minden a legnagyobb rendben van.” Sajnos hamis béke és optimizmus állapotában élnek. Ez emlékeztet arra, ahogyan ma a gyermekeknek beszélnek a halálról. Amikor a nagymama vagy nagypapa meghal, a szülők azt mondják: „A nagyi valahová elment”, ahelyett, hogy segítenék a gyerekeket megérteni az életet, a halált és a örökkévalóságot. A szülők gyakran elterelik a figyelmet, ahelyett, hogy szembesítenék a gyerekeket a mély valóságokkal. Ez a hozzáállás a naturalizmusba merülést tükrözi – a szembenézés elkerülését az örök dolgokkal.
Tehát a modern katolikusok helytelenül lettek formálva, és nem eléggé felkészítve arra, hogy szembenézzenek e világgal?
Igen, sok esetben soha nem volt mély hitük, mert soha nem lettek megfelelően formálva. És ez vonatkozik sok papra, püspökre és bíborosra is. Nem kaptak teljes körű katolikus képzést! Amikor külső nyomással szembesülnek, egyszerűen alkalmazkodnak ehhez a világhoz. Sajnos évtizedek óta olyan papokat és püspököket neveznek ki magas pozíciókba, akiknek gyenge a szellemiségük. Sok ilyen pap már korábban is ismert volt szélsőséges nézeteiről. Néhányan nyíltan támogatták az LMBT-ideológiát, támogatták az azonos nemű párok áldását, vagy akár a nők papszentelését is. Ennek ellenére előléptették őket – néhányukat bíborossá is tették. Sok hívő katolikus számára ez sokkoló élmény lehet.
Ez a mechanizmus nem nehéz megérteni: ha az Egyház ellenségei destabilizálni akarják azt, a leghatékonyabb módszer az, ha olyan embereket támogatnak, akik tetszenek a modern világ tükörképében – belülről gyengítik az Egyházat. Sajnos az ilyen papok ma befolyásos pozíciókat töltenek be – a Vatikánban is.
